LAKÁSBELI KIÁLLÍTÁSOK Permanens alternatívák. Nemhivatalos szlovák művészet 1970 – 1989

A kiállítás, a 20. század 70-80-as évek nemhivatalos művészeti színterének szondája. Az ún. lakásbeli kiállítások jelenségével foglalkozik, melyek a 60-as évek elején a nyilvánosság nélkül zajló Konfrontációkhoz kapcsolódtak és a kezdődő normalizációra reagáltak. A művészek visszahúzódtak a magánélet területére, mivel a hivatalos kiállítóterek ideológiai okokból bezárultak számukra. Az első műtermi kiállítás, 1. nyílt műterem címmel, amelyen 19 különféle nemzedékhez tartozó művész szerepelt, 1970. 11. 19-én zajlott Rudolf Sikora, Téglamező utca 32. szám alatti házában. Tizenkilenc más nemzedékbeli művész vett részt rajta és a felfüggesztett kép, valamint a hagyományos szobrászat alternatíváinak keresése jellemezte (site-specific installációk, objektek és performanszok formájában). De a következő években is, a legérdekesebb dolgok a művészeti színtéren, nem az állami galériákban történtek, hanem magánterületeken – lakásokban, házakban, műtermekben, városok utcáin vagy a természetben. Abban a korszakban, amikor a kommunizmus ideológiája közvetlen beavatkozott az emberek életébe, a művészek, filozófusok, tudósok, természetvédők kapcsolatai és barátságai, a „pozitív deviáció szigeteit“ jelentették. Egyfajta szabad vita- és művészeti fórumot, amely lépést tartott a nyugati országok művészetével s egyben megőrizte sajátságait.

    A lakásbeli kiállításokat a művészek általában látogatás formájában szervezték, egyfajta mimikriként, megtévesztve az Államvédelmi Biztonság (ŠtB) megfigyelőit. Ritkán vagy rendszeresen, saját szabályaik alapján, miközben a művészek lakásai gyakran a műtermek, vagy a műtermes lakás szerepét is betöltötték. A bemutatók Igor Minárik, Ľubo Stacho, Ľubomír Ďurček (Köztes tér), Jana Želibská (Kis divatbemutató), Ivan Hoffman, Július Koller (Galéria Ganku projekt) és Otis Laubert (a Guggenheim Galéria filiáléja) pozsonyi lakásaiban történtek, illetve Katarína Kissóczyovánál Prágában. A lakásbeli kiállítások kezdeményezői közé tartozott Dezider Tóth, aki 1976-ban Depozit néven találkozókat szervezett, amelyek az Štb kihallgatásai miatt értek véget. Később a Depozit a Műalkotások értelmét eltoló pozsonyi bajnokságokkal (1979 – 1986) folytatódott, amely a leghosszabb ideig tartó lakásbeli projekt volt (Ján Kralovič részletesen feldolgozta könyv formájában). Konkrét témára vonatkozó felhívásként indultak, amelyeket mindig a Nemzetközi Nőnapkor (3. 8.) hirdettek meg és Mikuláskor (12.6.), a szimbolikusan kilenc hónap alatt készült művek bemutatásával végződtek a résztvevők egyikének lakásán.

    Ma már nehéz rekonstruálni a lakásbeli kiállításokat, feleleveníteni atmoszférájukat és jelentőségüket. A bemutatott művek nagyrésze performansz vagy installáció volt, amelyekről nem mindig készült fotó, többségük egyáltalán nem maradt fenn, s csupán emlékezetben léteznek. A kiállítás válogatást mutat be a meglévő művekből és dokumentációkból, főleg az 1. nyílt műteremre, Depozitra és a Műalkotások értelmét eltoló pozsonyi bajnokságokra (ún. Eltolódásokra), valamint egyes lakásbeli kiállítások dokumentációjára helyezve a hangsúlyt. Betekintést nyújt a közelmúlt történetébe megszorításaival együtt, s azoknak a művészeknek a magánéletébe, akik nem mondtak le a művészet és gondolkodás szabadságáról. S éppen ezért, tanúságtételüknek és műveiknek erőteljes, időtlen vallomásértéke van.

                                                                                                                             Daniela Čarná

A kiállítás a V 4-es országok „Híd az időben – a múlt kortárs képe“ c. nemzetközi projekt része, melynek megvalósulását a Nemzetközi Visegrádi Fond támogatja.