KŐ – PAPÍR – TÁJ Michal Kern párbeszéde Maria Bartuszovával

Kiállításmegnyitó: 2024. szeptember 5. 17.00

Maria Bartuszová és Michal Kern. Ugyanazon generáció két rendkívüli személyisége, akiknek munkássága évekkel azután is rezonál, miután idő előtt lezárult. Alkotói útjaiknak találkozása e kiállításon, nem formai rokonságon alapszik, hanem valahol a felszín alatt rejlő összhangon. A behatárolt körű problémákra való ráérzés és koncentráció képességén, amelyen belül mindketten sajátos módon jutottak el a lényegig. Az olyan archetipikus témákban, mint a hóolvadás, vízfelület, vízcsepp, érintés, árnyék, kövek, pitypang vagy a csírázás, rejtett és meglepő párhuzamokat találunk náluk. Maria Bartuszovánál térbeli szobrászati munkáin, Michal Kernnél akcióinak fényképfelvételein és rajzain. Ugyanígy a naplókban és vázlatfüzetekben is, amelyek bevezetnek a két befeléforduló és elmélyült alkotó bensőséges gondolkodásába, akik a vizuálisan telített metaforák létrehozásának képességével rendelkeztek. Ezek megvalósult és el nem készült művekre vonatkozó konceptek vagy utasítások képét veszik fel, de egyben a szerzők hiteles filozófiai és költői elmélkedéseit ​​is, akiknek az élete és munkássága ritka összhangban állt.

Michal Kern (1938 – 1994) az 1960-as évek végétől kereste azt a helyet, ahol „az ember köldökzsinórral kötődik a természethez“. A festészetből kiindulva lépett be a tájba, szembesülve édesapja, Peter Július Kern festőművész művészi hagyatékával. A konceptuális és akcióművészet szemléletét elsajátítva, egyedülálló formával, a tájban zajló művészettel gazdagította a hazai és közép-európai térség művészetét. Fokozatosan fedezte fel, a négyzet alakú tükör által közvetített kapcsolaton keresztül (utalva Kazimír Malevicsre), haladt a tájjal való közvetlen érintkezés felé, hangsúlyozva azt az ismétlődő kézmozdulat által. A frissen hullott hóba a háromszög, kör vagy kereszt szimbolikus jeleit taposta ki, miközben a Močiare-i családi székhely kertjének, az Alacsony- és Magas-Tátra genius loci-jából merített, amelyek mindennapi és metafizikai környezetei – meditációs helyszínei is voltak. Megfigyelte tenyerén a növények árnyékát, megérintette a vízfelületet és a hó alatt megbúvó füvet, rögzítette a megmaradt nyomokat. Figyelmet érdemelnek azok az 1950-es, 1960-as évekből származó tájat megjelenítő fényképei is, amelyeken természeti struktúrákat örökített meg, analóg összefüggéseket fedezett fel. Munkája utolsó, egészségügyileg korlátozott korszakában, archetipális gesztussal lerajzolta a Száraz-barlang köveit. Barátjának, Ivan Laučíknak, a költőnek köszönhetően fedezte fel, aki Kern belső beállítottságával összhangban fejezi ki műveiben „végsőkig fokozott érzékenységünk” szükségességét. A fényképeken megörökített és vizualizált tájbeli élményeket (Tomáš Štrauss fotómonológoknak nevezte őket), velük egyenrangúan rajzok és szöveg egészítik ki – a művekre írt és naplóba bejegyzett üzenetekkel. Észrevétlen, banálisnak tűnő, de mégis szükségszerű folyamatokat fedezett fel a természetben a maguk egyediségében. Mély tisztelettel és alázattal reflektorfénybe helyezte őket, hogy „életével összhangban, nyomot hagyjanak a természetben“.

Maria Bartuszová (1936 – 1996) 1960-as évektől készült szobrászati ​​alkotásai a hazai és nemzetközi vizuális szcéna ékkövei közé tartoznak. Munkájában a természetből és annak folyamataiból, valamint az élet és a kapcsolatok intenzív belső megéléséből merített. A zárkózottság, a törékenység, az élet időtlen és egyben aktuális kérdéseire való koncentrálás, és annak törvényszerűségei tükröződnek szobrai címeiben, mint a Csírázás, Pitypangmag, Csepp, Eső, Táj. Sokuknál hiányzik a cím, így méginkább nyitottak az összes érzékszerv általi érzékelésre. Anyag- és formakísérletezés jellemző rájuk, különös tekintettel a többértelmű fehér, semleges és egyben szimbolikus gipszre, mint végleges anyagra. A gipsz ballonformákba öntésének ötletét, amely egy egyedülálló szerzői technikához, az ún. gravisztimulált formázáshoz vezetett (1961-től), a mindennapi élet ihlette meg: a lányával, Annával folytatott labdajátékok, amint arra Gabriela Garlatyová Bartuszová monográfusa is rámutatott. Ezzel a szerzői technikával készültek a tojásdad formák, összenyomott anyagok és héjak. A gipsz törékenysége és a bronz állandósága alkotja azt a két pólust, amellyel megnevezte az anyag és forma átalakulásának mulandó és nehezen megjelenítehető jelenségeit. Maria Bartuszová szavaival élve, az alkotás kifejezésének keresése „a természetből eredő egyszerű gömbölyű formák – a vízcsepp, búzaszem, a csírázó növények rügyei, gyakran a csírázás motívumának sejtosztódásra emlékeztető formáiból, illetve a sejtek érintkezéséből“ indul ki. A természeti eseményeket az élet egyetemes alapelveivel összekapcsoló ún. organikus szobrokhoz vezető alkotói útja, a születés és elmúlás, a biztonság, menedék, veszély vagy sérülés, a térfogat tömörsége és az üresség, a vertikális és horizontális archetípusainak párbeszédén és kölcsönös feszültségén át vezetett. Betöltötte velük a „kis ürességet, tele végtelen kis univerzummal“.

Maria Bartuszová és Michal Kern művésztársaikkal való kapcsolatuk ellenére, életük történetét a totalitárius rezsim által többé-kevésbé kijelölt elszigeteltségben élték le, ami korlátozta munkáik bemutatásának terét és művészettörténeti értékelését. Kern többek között az Állambiztonság által közvetlenül üldözött és felügyelt művészek közé tartozott. Az életük során megrendezett legfontosabb egyéni kiállításuk is véletlenül ugyanabban az évben 1988-ban zajlott: Michal Kernnek a liptószentmiklósi P. M. Bohúň Galériában és Maria Bartuszovának a Szlovákiai  Képzőművészek Szövetségének kiállítótermében, Kassán. Teljes mértékű elismerést csak 1989 után, fokozatosan kaptak. Maria Bartuszová nemzetközi viszonylatban is, több rangos kiállításnak köszönhetően, amely a londoni Tate Modern galériában csúcsosodott ki (2022).

A Kő – papír – táj című kiállítás, a tájhoz, a környezethez, a lét értelmének és lényegének kereséséhez kapcsolódó egzisztenciális kérdéseket tár fel, két érzékeny művészeti program párbeszéde révén. Mindkét művész számára a tájjal való kapcsolat és annak tükröződése alkotásaikban, önmaguk megismerésének katartikus folyamatát jelentette, egyben elmerülést a világ és az ember benne elfoglalt helyének mélyrétegeiben. A kiállítás csendes belépésre ösztönző meghívás költői hangvételű művészetükbe, amely hitelességével és további eddig feltáratlan értelmezési rétegek és nézőpontok felfedésével szólít meg.

                                                                                                                                        Daniela Čarná

Maria Bartuszová, szül Vnoučková (1936, Prága – 1996, Kassa), a Prágai Iparművészeti Egyetem kerámia- és porcelán szakán tanult (Otto Eckert prof.). Juraj Bartusz szobrászművésszel kötött házassága és férje anyjánál való rövid tartózkodása után, az Érsekújvár melletti Kéménden, 1963-64-ben Kassán kötöttek ki. Alkotói pályafutásának nagy részét a gazdag művészeti örökséggel rendelkező kelet-szlovákiai metropoliszban élte le, a költői elnevezésű Belső Vöröspart nevű utcában, belső világának, családjának, műtermének és kertjének biztonságos mikrokozmosza által körülvéve. Bartuszová élete látszólag szegény volt külső eseményekben, viszont annál gazdagabb belső és mély élményekben. 1996-ban súlyos betegség után, idő előtt lezárult. Művei középületekben és közterületen Kassán, Nagymihályon, Rőcén, Párkányban és máshol találhatóak. Önálló kiállításai 1988: Szlovákiai Képzőművészek Szövetségének Kiállítóterme, Kassa; 2005: Slovenská národná galéria, Pozsony; 2007: Documenta 12, Kassel; 2008, 2009, 2011: Galerie Rüdiger Schöttle, München; 2014: Muzeum Sztuki Nowoczesnej, Varsó; 2022: Tate Modern, London és máshol. Művei olyan fontos nemzetközi kiállításokon szerepelt, mint a kasseli Documenta 12 (2017) és a Velencei Biennálé (2022).

Michal Kern (1938 – 1994, Močiare) a pozsonyi Képzőművészeti Főiskolán a figuratív festészet szakán tanult (Ladislav Čemický, Ján Mudroch prof.). Miután visszatért szülőhelyére, Demänovai-völgy bejáratánál lévő Močiare-ba, fokozatosan felhasználta a fotózás lehetőségeit. Az 1960-as évek végén és a hetvenes évek első felében munkáinak súlypontja a tátrai tájban zajló akcióművészeti és konceptuális munkákra helyeződött, amelyet műtermeként definiált (land art). 1988-ban és 1990-ben részt vett az érsekújvári Alternatív Művészeti Fesztiválon. Kern Holokauszt Áldozatainak Emlékműve az érsekújvári zsinagóga falán található, alkotása szerepelt a Malevics után (2000) című kiállításon, az Ernest Zmeták Művészeti Galériában. 1992-ben súlyos sérülést szenvedett, majd két évvel később munkássága idő előtt lezárult. Számos középületi alkotást valósított meg Liptószentmiklóson, Besztercebányán, Vágbesztercén és máshol. Több önálló kiállítása volt, pl. 1988-ban: P. M. Bohúň Galéria, Liptószentmiklós; 1990: School of Slavonic and East European Studies, London University, London; 1996: Považská galéria umenia, Zsolna; 2012: Galéria mesta Bratislavy, Pozsony; 2018: Galéria 19, Pozsony; 2019: Liptovská galéria
P. M. Bohúňa, Liptószentmiklós; 2020: Soda Galéria, Pozsony.